Amikor a koronavírus három évvel ezelőtt elterjedt az egész világon, sokan egy korábbi világjárvány, az 1918–1919-es spanyolnátha történetét tanulmányozták, hogy meg tudják jósolni a járvány terjedését. Most, hogy a pandémia elvonult, a történelem néhány tanulsággal szolgálhat az utókor számára is.
Amikor az első világháború véget ért, és a spanyolnátha lecsengett, a kamatlábak alacsonyak, a kormányzati kiadások pedig magasak voltak. Az infláció megugrott. Az árak kordában tartása érdekében az amerikai jegybankárok megemelték a kamatlábakat, ami súlyos recessziót váltott ki. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve 1921-ben „fájdalmasnak, de elkerülhetetlennek” minősítette az intézkedést − írja elemzésében a The Economist.
Manapság a Fed tisztviselői hasonló körülményekkel küzdenek. Az 1980-as évek eleje óta a leggyorsabb ütemben emelik a kamatokat. A keményvonalas közgazdászok azzal érvelnek, hogy az infláció megfékezése érdekében a Fednek még magasabbra kell emelnie a kamatokat, bár ez minden bizonnyal növelné a munkanélküliséget, és valószínűleg recessziót idézne elő. A galambok ellenben azt állítják, hogy a Fed már túl messzire ment, és nincs szükség további gazdasági visszaesésre. A harmadik lehetőség szerint a Fed éppen hogy megfelelően reagál, és a gazdaság lassul, az infláció pedig recesszió nélkül megszűnik. Ez egészen a közelmúltig szinte lehetetlennek számított.
Stanley Druckenmiller, a Szilícium-völgy neves makrogazdasági előrejelzője nemrégiben azt mondta, hogy „kemény landolásra” számít, ami a vállalati profitok visszaesésével és a munkanélküliség nagymértékű növekedésével jár.
